A pár hosszú éveken át tartó küzdelme a babáért hamarosan véget ér, hisz nemsoká megérkezik várva várt kisfiuk. Az idevezető útról, a várandósság alatti hónapokról, aggódásokról és terveikről meséltek nekünk.
Berni terhességét hétről hétre, hónapról hónapra végigkísérhettük. Talán ennek köszönhetően, hogy mikor leültünk visszaemlékezni az elmúlt hónapokra, egy igazán vidám, baráti beszélgetésre kerülhetett sor. Némi komolysággal és még több vidámsággal fűszerezve.
Géndiagnosztika: Szinte már csak napok vannak hátra a terhességből. Hogyan néztek vissza rá?
Berni: Megmondom őszintén – ahogyan ezt ti tudjátok is – elég sokat aggódtam és aggódom még a mai napig, de összességében én igazán jó várandósságnak éltem meg ezt az időszakot! Nem voltak fájdalmaim, nem görcsöltem vagy vérezgettem, pedig lombikosként nagyon féltem például a hematómától, de – rám nem jellemző módon – ezt szerencsére megúsztam. Az immuntrombocitopéniám (ami egy olyan immunológiai betegség, ami túl alacsony vérlemezkeszámot okoz) miatt szorosabb vérkép kontrollra kellett járnom és az előzményeink után a normálisan ajánlottnál többször voltam vizsgálatokon, de azt hiszem, ennyi bőven belefér.
Ádám: Én is azt gondolom, hogy jól alakult minden ahhoz képest, amennyit izgultunk az immunprobléma és egyebek miatt, bár én azért nem éltem meg felhőtlenül a terhességet. Szerintem sokkal többet idegeskedtem, mint Berni…
Berni: Hát igen, volt, hogy az ő feszültsége ragadt át rám. Ha én valamin nem aggódtam, csak épp elmondtam Ádámnak, amin gondolkozom, ő olyanokat kérdezett vissza, hogy azonnal izgulni kezdtem. Például a csuklás. Sokat csuklik a baba a hasamban, naponta háromszor-négyszer is rázendít. Ádám erre valamikor azt mondja – biztos, hogy ez még normális?
Ádám: Jó, igaz, dehát az interneten annyi mindent olvas az ember… bár persze mivel a színészet mellett az egészségügyben is dolgozom, valójában tudom, mennyire meg kell szűrni ezeket az információkat.
„… összességében én igazán jó várandósságnak éltem meg ezt az időszakot!”
Géndiagnosztika: Nemrég vagytok újra állandóan Magyarországon. Így is terveztétek?
Ádám: A fogtechnikusi szakmám miatt mindig is jártam külföldre dolgozni. Bár szerettem volna ezt is itthon megoldani, engem Magyarországon mindig csakis színészként kezelnek. Ezért tavaly, mikor egy nagyobb lehetőséget kaptam Villachban, döntöttünk, és kétlaki életbe kezdtünk.
Berni: Aztán amikor várandós lettem, rögtön változott is a helyzet, mert a terhességemet itt éreztem biztonságban, ebben a várandósgondozási rendszerben. Láttam, milyen jók a szakemberek és a gépek, különösen itt a Géndiagnosztikán. Borzasztóan sokat számított, hogy bármilyen extra vizsgálat volt ajánlott, minden itt volt helyben, nagyon odafigyeltek ránk és az ismerőseimtől is ugyan ezt hallom a mai napig.
Ádám: Persze Ausztria nagyon modern és fejlett, de sajnos valóban körülményesebb volt megoldani a vizsgálatokat. Ráadásul bár Berni jól beszél angolul, sokszor szabadságot kellett kivennem, hogy németül tolmácsoljak, mert általában az orvosok ezt preferálták.
Berni: Ráadásul úgy tapasztaltam, hogy itthon hihetetlen tüzetességgel történnek a vizsgálatok. Márpedig nekem ez az első várandósságomnál, ami nyolc év várakozás után, az ötödik lombikra sikerült, arra volt szükségem, hogy az ultrahangos vizsgálatokon nemcsak, hogy lássák, hogy hogyan görbül a haja szála is, hanem ezt részletesen magyarázzák el és mutassák is meg nekem. Ezért úgy döntöttünk, én itthon maradok a terhesgondozás idejére, Dr. Imre Ruben doktornál. Így bármennyire is nem így terveztük, végül épp a terhességem alatt több időt töltöttünk külön, mint valaha.
Ádám: Ilyen sem volt még. De igyekeztük úgy megélni, hogy ilyet is kipróbáltunk. Az élet pedig közben a segítségünkre sietett, hiszen kaptam egy főszerepet a Madáchban, a Pretty Women- Micsoda nő előadásában, így nemrég teljesen hazaköltöztünk. Szeptemberben lesz a bemutató és most arra készülünk, szinte éjt nappallá téve.
Berni: Amin én már nem tudok majd sajnos ott lenni – vagyis persze nem úgy „sajnos”. De nagyon örülök neki és büszke vagyok Ádámra! Ráadásul amúgyis itthon szerettem volna szülni.
Kiderült valaha, hogy mi volt az ok, amiért lombikra volt szükségetek, ráadásul öt alkalommal?
Berni: Nem. Én azt gondolom – bár ez sosem volt kimondva – hogy a petevezetékeimmel valami nem volt rendben. Kétszer is volt átjárhatósági vizsgálatom, ami nem lenne különösebben fájdalmas eljárás, ezek az alkalmak mégis mindig kegyetlenül fájtak. Az első után gondoltam, biztosan nem bírom ki még egyszer. Később mégis újra alávetettem magam, hogy a 2018-as méhen kívüli terhességem és az egyik petevezetőm elvesztése után azt az egy megmaradtat ellenőrizzük. Itt sem látszott probléma, de később mégis megint itt tapadt meg a terhességem, így ennek a vezetőnek is búcsút kellett mondanom. Amint kivették, mondta is nekem egy kinti orvos, hogy higgyem el, azonnal sikerülni fog a lombik. Titkon ugyan csak azt hajtogattam, hogy jaj ne mondja ezt, mert beleélem magam és megint csalódni fogok! De sikerült. És mivel semmi más nem változott, azt gondolom, itt lehetett az ok, mert a kivizsgálások soha nem találtak nálam problémát. 22 éves koromban kezdtük a procedúrát, a stimulációk során mindig minden rendben ment és a megtermékenyüléssel sem volt sosem gond. Csak hát épp nem indult el sikeresen a terhesség.
Hogyan tudtátok meg, hogy végre sikerült?
Berni: Megmondom őszintén, én a javaslat ellenérre már a beültetés harmadik napjától folyamatosan teszteltem. Az első napokban azért, hogy figyeljem a tüszőrepesztő hcg injekció kiürülését, aztán pedig azért, hogy észrevegyem, ha a napok előrehaladásával esetleg újra emelkedni kezd. És a csík el sem tűnt. Amikor pedig már több mint 10 nap eltelt a beültetéstől és még mindig ott volt, már biztosak voltunk benne, hogy sikerült.
Ádám: Ezután rögtön azon kezdett el aggódni Berni, hogy talán mégsem a megfelelő helyen tapadt meg a baba, ezért amint lehetett, 6 hetesen, rohantunk be Sipos doktor úrhoz, a lombikos orvosunkhoz. Mert azt tudjuk, milyen, amikor nem sikerül. Amikor nézed a tesztet vagy a monitort, és nem. Amikor semmi nem segít. Azt utáltuk a legjobban, amikor ilyenkor azt hallottunk, hogy „Jaj, el kell engedni”.
Berni: Rengeteg erőfeszítés, remény, kudarc, szenvedés és mindez újra és újra mögöttünk állt, mire idáig jutottunk. Én azt gondolom, egyetlen lombik is pokolian nehéz és minden tiszteletünk azoké a sorstársaké, akik hasonlókon mennek át.
Ádám: Mikor elkezdődött a vizsgálat, szerintem a doktor úr már látta, hogy minden rendben van, így megengedte, hogy videózzak…
Berni: …és amikor az orvos kimondta, hogy méhen belül van a terhesség, én azonnal elsírtam magam és az egész videón csak a zokogást lehet hallani a háttérben!
Géndiagnosztika: Kinek mondtátok el először a hírt?
Ádám: Édesanyámnak. Ő áll hozzánk a legközelebb.
Berni: Az összes lombikunkat végig asszisztálta, jött velem a vizsgálatokra is, mikor Ádám nem tudott. És ahogyan a kudarcokban elkísért velem, ugyanúgy a terhességben is, a nulladik pillanattól. A „gender partyn” is csak ő volt ott. Ezt egyébként úgy oldottuk meg, hogy itt, a Géndiagnosztikán Bátorfi doktor úr írt nekünk egy kis borítékot, amit elvittem egy party kellékes boltba. Azt mondtam, egy barátnőmnek szervezek babaváró bulit és én sem tudom a nemét, úgyhogy nekem se mondja el semmiképp, csak tegyen olyan színű konfettit a lufiba, amilyen nemet a papíron lát. Én már csak a kész, sötét lufit kaptam meg, írtunk gyorsan anyósomnak, hogy jöjjön át, és amint megérkezett, együtt pukkasztottuk ki! Csodás élmény volt!
Ádám: Nem szerettük volna nagyobb körben tartani, mert a sok sikertelenség miatt sokáig magát a terhességet sem mertük több embernek elmondani. A lehető legtovább szerettük volna ezt húzni.
Berni: Az én vágyam az volt, hogy 6 hónapig megtarthassuk magunknak a titkot. De egy idő után már nagyon látszott a hasam, bujkálni nem akartam, és szerettem volna megelőzni, hogy valahol viszontlássam magunkat. Ezért inkább úgy döntöttünk, hogy úgy és akkor beszéljünk róla először, ahogyan mi akarjuk. Így mikor biztossá vált, hogy visszaköltözünk Magyarországra, megosztottuk a hírt.
Géndiagnosztika: Megvan már a baba neve? Könnyen megegyeztetek róla?
Ádám: Megvan már, igen. Vicces, mert ha lány lett volna, nem lett volna kérdés, már 8 éve tudjuk, mit szeretnénk. De így, hogy kisfiú, azért tovább tartott az ötletelés. Mondtam valamit, vagy Berninek volt egy ötlete, megbeszéltük, milyen jó, majd másnap fölkeltem és rájöttem, hogy mégsem az. Berni közben mindig kérdezgette, hogy beírhatom a nevet a kismama naplómba? És mindig azt mondta, még aludjunk rá egyet.
Berni: Igazából volt egy nevünk a kezdetektől és mindig arra tértünk vissza, így végül tudtuk már, hogy ez lesz az igazi. Onnantól kezdtünk el igazából babadolgokat rendelni, többre a nevét is ráírattunk, így már nem lehet változtatni!
Ádám: Nem persze, és örülök, hogy már beszereztünk sok mindent. Kellett azért idő nekünk, amíg el mertünk kezdeni vásárolgatni.
Berni: Igen, csak közel a 28. héthez mertem először megvenni valamit. Ahogyan utánaolvastam, ez az az időszak, ami után már túl fogja élni a baba, ha megindulna a szülés. Egyszerűen előbb nem mertem teljesen beleélni magam, mert sajnos történt már, hogy pozitív terhességi teszt után rohantam is venni egy babacipőt, és utána ott nézegettem.
Mi a tervetek a szülésre és az első hetekre?
Berni: Magánkórházban fogok szülni, mert mindenképpen azt szerettük volna, hogy Ádám ott lehessen, ez volt a legfőbb szempont. És szerettem volna visszatérni oda, ahol a történet kezdődött.
Ádám: Bevallom, én rettegek a szüléstől! Nagyon félek, hogy Berni megint szenvedni fog és borzasztóan aggódom a babáért. Félelemmel tölt el az egész, pedig tudom, hogy ez így természetes.
Berni: Engem az lepett meg, hogy sokan mondták nekem, hogy írjak szülés-tervet. Őszintén, én ezt egy mondatban le tudom írni: Mindenki maradjon életben, egészségesen. Persze, tök jó, hogy lesz légkondi és bordásfal, de egy biztonságos ágynál nincsenek nagyobb igényeim. Ha tudok, szeretnék hüvelyi úton szülni, de ha nekem az orvos azt mondja, hogy nem megy, akkor rohanok a műtőbe, vágjanak fel, nem baj.
Ádám: Azt tervezzük, hogy 6 hétig nem fogadunk vendéget. Egyetlen kivétel édesanyám, mert az a tervünk, hogy amikor beindul a szülés, szólunk neki, mert ő fog addig vigyázni a kiskutyánkra, míg kórházban leszünk. Így akkor is ott lesz majd, mikor hazajövünk a babával.
Berni: Ennek én is nagyon örülük és nagyon szeretném, hogy ott legyünk már. Szerintem felkészültünk már, amennyire lehet. Még vár ránk egy elsősegély tanfolyam, de szinte minden fő babadolog megvan, légzésfigyelők, babaágy és babaöböl. Velünk fog majd aludni, közvetlenül mellettem lesz – és azt hiszem, én egész éjjel nézni fogom őt!
Berni és Ádám összenevet, hiszen mind pontosan tudják, hogy nemsokára még nagyobb kihívás vár rájuk, mint ami idáig vezetett. Süt róluk egymás feltétel nélküli szeretete és az a szinte leírhatatlan boldogság, amit megannyi pár él át, aki hozzánk látogat, mert rövidebb-hosszabb babát váró útjukat végre siker koronázza. Most elengedjük Berniéket néhány hétre, de nemsoká visszavárjuk mindhármójukat – hiszen az útjuk most kezdődik el igazán!
A fotók további felhasználása tilos, a szöveg vagy annak bármely részletének idézése engedélyköteles!
Kapcsolat: soos.reka@gendiagnosztika.hu
